Ritkán ismétlek előadást mostanában, de az unokatestvérem látta a Network című filmet és azt mondta, szívesen megnézné színpadon is, hát ez lett a karácsonyi ajándéka. 2022 szeptembere után most januárban újra megnéztem a Centrál Színházban. Igazából az alap sztori maradt meg bennem, meg, hogy hatásos volt, kíváncsi voltam, hogyan hat most rám… és a huszon évvel fiatalabb unokatesómra.

A színpadkép már az előadás kezdése előtt is látványos, közben nemkülönben. Ügyes megoldásokkal jelzik a különböző tereket, a monitorok is sok mindent megoldanak. A lift az egyik kedvencem.

A darab annyi idős, mint én, és még mindig érvényes, ha ki is bővült azóta a média paletta. Aki nem tudná, Alföldi Róbert alakítja az öngyilkosságát élő adásban bejelentő, televíziós hírolvasó Howard Beale-t, az ő kicsit – vagy nagyon – eltúlzott mimikája, gesztusai, hanghordozása miatt gyakran csattan fel a nevetés, mondhatnánk, igazán vicces darab. Az is, igen, de pont az a fajta, ami közben folyamatosan reflektálsz fejben a mondandóra, nagy ráismerések közt bólogatsz vagy épp elégedetlenkedsz. Esetleg káromkodsz.

Egészen őszintén, én jobban szeretem Alföldit rendezőnek, mint színésznek, mert a Popper Péter által a Színes pokolban említett két színész típusból én a másikat – aki belebújik a szerepbe és eltűnik benne – jobban kedvelem, mint aki mindig magát adja, bár ennek is megvan a varázsa. Most viszont volt pár jelenet – főleg, amikor már a Howard Beale Showt néztük –, amikor úgy éreztem, túllépett önmagán, és tudott úgy hatni a nézőkre, vagy legalábbis rám, hogy valóban megfogott a mondanivalójával.

A tömegmédia akkor, amikor a darab először színpadra került, még csupán a televíziót jelentette, és annak a nézőkre gyakorolt hatása már akkor beláthatatlan (vagy épp belátható?) volt a gazdasági és politikai befolyásolás és propaganda gépezetében. Elgondolkoztam, hogy most, az internet világában lenne-e olyan hatása egyetlen embernek, mint itt a darab főhősének? Egészen más, de mégis valahogy ugyanaz ez a mi online világunk, valószínűleg ezért is működik még mindig ilyen jól a darab.

No meg azért, mert remek színészek töltik meg élettel a szereplőket. A Maxet játszó László Zsolt óriási kedvencem – ő az átváltozó művészek egyik legnagyobbja –, már minimum két Kossuth díjának kellene lenni, szégyen, hogy egy sincs. A kapuzárási pánikos tévés vezető inkább untermann szerep, de ebben is csodálatos. Főleg Pálfi Katával párban, aki a feleségét alakítja. Az övé még kisebb szerep, de abban a kb. 3 percben, ami „nagymonológként” neki jut, igazán megrendítő.

Szeretem, hogy Fehér Tibor nem csak szépfiú tud lenni – követem a pályáját a Nemzeti óta – hanem tenyérbe mászóan idegesítő, törtető üzletember is. Ódor Kristófot is igen kedvelem, egy 2017-es Textúrán figyeltem fel rá, kicsi, de szó szerint „kiragyogó” szerep az övé. Azt csak gyanítom, hogy a színpadon ténykedő műszaki emberek valójában a színházi műszakból kerülnek ki, mindenesetre remekül belesimulnak a történetbe.

Elgondolkodtató és szórakoztató darab egyszerre, még elcsíphető néha egy-egy jegy, érdemes megpróbálni. Huszonéves fiúnak és kicsit régebb óta fiatal nőnek egyaránt tetszett. 

(Livi)

Fotók: Horváth Judit és Tomhauser Tamás, Centrál Színház honlapja