Mindig szerettem a cirkuszt. Gyerekkoromban A földkerekség legnagyobb showja és a Cirkuszvilág című filmek nagy hatással voltak rám. Ráadásul anyukám esténként az általa kitalált mesesorozattal, a cirkuszos kislány történetével szórakoztatott, szóval, amikor jött a lehetőség, hogy egy ismerősöm helyett elmehetünk megnézni a Karácsonyi Csodashowt, azonnal szóltam Andinak, aki némi hezitálás után csatlakozott.

Jó pár éve nem voltam már a Fővárosi Nagycirkuszban, utoljára cirkuszi előadást a Richter Flórián cirkuszban láttam talán két éve. Számomra a cirkusz egyrészt igazi varázsvilág, másfelől egy különös, családias, de zárt társadalom. Egyszer talán majd mesélek erről. De térjünk a tárgyra.

A műsor lenyűgöző volt! A porondülés kellős közepéről remekül láthattunk mindent. A hagyományos cirkusz megújulóban van, de az akrobatikus, és a gravitációt szinte legyőző ügyességi számok még mindig a show fő elemei. A soknemzetiségű előadók között mindig számos, egészen elképesztő kínai csoportot találunk, most egy csupa ici-pici hölgyből álló, egyensúlyozó csapat és a Kung Fu boys nevű formáció feszegette az emberi test fizikai határait, de hitetlenül figyeltük a magyar lányok hajlógó – igen, csupán a hajuknál fogva lógnak a levegőben – mutatványait is.

Szintén elképesztőek voltak a trapéz és gurtni számok, az izgalmak közötti könnyítésül pedig gyorsöltözőkön ámuldoztunk és kutyusoknak drukkoltunk. Bohócok ezúttal – Andi örömére – nem voltak a programban. Azzal, hogy állandóan énekelnek a műsorban, nemigen tudok mit kezdeni, sokkal szívesebben hallgatom a cirkusz zenekarát. A fények, vetítések ügyesen, ötletesen megkomponálva hozták létre a produkciókat kísérő látványvilágot, sokat hozzáadva az élményhez. A tánckar eléggé szokatlan cirkuszi elem, de mivel – majd megismertek minket – óriási tánc-, főként balett rajongók vagyunk mindketten, ezzel hamar meg tudtam barátkozni, sőt, gyorsan választottam kedvencet is.

A cirkuszt, mint műfajt, korosztálytól függetlenül mindenkinek tudom ajánlani, akit lenyűgöz az emberi teljesítőképesség, a sport és a művészet összefonódása, aki szeretne pár órára kikapcsolni, kizökkenni a mókuskerékből, és rácsodálkozni erre a varázsvilágra.

(Livi)

Fotók: saját

Ezt az ajánlót  eredetileg egy másik platformra írtam még covid lezárások alatt, a Vágy villamosa c. balett online közvetítése előtt. Mivel most májusban pár alkalommal újra látható lesz ez a fantasztikus előadás, és ezúttal élőben, kicsit aktualizáltam a szöveget, de az eredeti célt nem változtattam meg: szeressük meg minél többen a balettet!

A Vágy villamosát a Magyar Nemzeti Balett előadásában - az online közvetítést nem számítva - már nagyjából hétszer láttam, úgyhogy azt hiszem kimondhatjuk, hogy nekem ez az előadás bizony tetszik. Mindig tud újat adni, mindig lenyűgöz a táncosok teljesítménye és (legyünk őszinték) teste, mindig megérint a történet és újabb és újabb érzéseket fedezek fel magamban általa. Már pusztán a zene hallatán vagy az előadás egyik képkockájának a látványától képes vagyok elsírni magam. Természetesen most még idáig nem kell eljutni (persze lehet, hogy ide soha nem is kell, ezt mindenkinek a saját megítélésére bízom). 

Miért vagyok benne biztos, hogy ez még a legkezdőbb, balettnek zsigerileg ellenálló nézőnek is tetszeni fog?

- Ez nem a klasszikus, spicc cipős, tütüs előadás kicsit bugyuta történettel és sok töltelék tánccal, amit még a legelvetemültebb rajongó is un néha (csak soha nem fogja bevallani) hanem egy színházi előadás amelyben szavak helyett mozdulatok segítségével ismerjük meg a történetet.

- Szavak nélkül pedig azt tapasztalom, hogy máshogy, máshol hatnak a látottak, a szívemnek egy másik részét találja el, és mélyebb, szavakkal megfogalmazhatatlan érzéseket vált ki. Egész más katarzist okoz, mint egy prózai mű.

- Tennessee Williams története ismert, ha máshonnan nem, a filmből, de higgyétek el, elfelejtitek Marlon Brandot az előadás végére (a jelenlegi szereposztásnál ezt még nem tudom biztosan ígérni, de az online közvetítés főszereplője a fotón is látható Majoros Balázs volt, aki a plátói balettos szerelmem és kedvenc táncosom)

- Soha nem láttam sem szeretkezést, sem megerőszakolást ez előtt táncelőadásban. Míg az előbbi az egyik leggyönyörűbb, amit valaha színpadon láttam, utóbbi annyira fájdalmas, hogy minden alkalommal a bőrömön érzem a kellemetlen érintéseket.

- Ehhez az elképesztő erejű hatáshoz Dés László zenéje is nagyban hozzájárul, nem is értem, hogy miért nem kapott nagyobb publicitást miatta. A zene tökéletesen kiegészíti a mozdulatokat, helyettesíti a szavakat és facsarja a szívet. És magyar a koreográfia is, Venekei Marianna nevét mindenképp szeretném leírni, mert imádom, amiért ezt megalkotta nekem. (Ezt egyszer a semmiből előugorva meg is mondtam neki, úgy nagyjából ötször egymás után, remélem már túltette magát a sokkon.)

- És végül, mert tudom, hogy van aki ettől fél: a férfi táncosok nadrágban vannak, nyugi, nem látszik át semmi nyugalmat megzavaró dolog.

Egyetlen óvatos figyelmeztetés: pasikat óvatosan vigyetek magatokkal. Saját tapasztalat, hogy még a leglelkesebb, színházedzett férfi se bírja tovább egy idő után. Legyen ez inkább egy barátnős színházi élmény vagy inkább tartsd meg magadnak, és élvezd ki, hogy most elkezdődik az életedben valami új.

(Andi)

fotó: opera.hu

Óvodás koromban voltam utoljára cirkuszban. Fáztam, büdös volt és egy kicsit untam is, de ide mindig Apuval mentünk, ezért örömmel voltam ott - egészen addig, amíg egyszer egy bohóc felém intett egy nagy műanyag kalapáccsal. Valószínűleg ez igazából egy vicces jelenet volt, mert utána még rám is mosolygott, de én ettől csak még jobban megrémültem. Soha többet nem akartam cirkuszba menni. 

Amikor Lívi megkérdezte, hogy vele tartok-e a Karácsonyi Csodashowra, nem meglepő módon, az volt az első kérdésem, hogy lesznek-e bohócok - nincsenek, ezért igent mondtam. A kíváncsiság hajtott, mert nekem ez a világ eddig teljesen kimaradt, de úgy voltam vele, hogy maximum eljövök, ha nagyon nem tetszik. Ehhez képest teljesen elvarázsolva, tátott szájjal néztem végig az előadást, de ennyire még ne menjünk előre.

Még el sem kezdődött az előadás, én már teljesen ledöbbentem: a Fővárosi Nagycirkusz nem nagy. Persze nem is kicsi, de gyerekként nekem óriásinak tűnt és ezért azt vártam, hogy kb. akkora lesz, mint az Aréna. Ráadásul úgy emlékeztem, hogy annak idején kabátban is fáztam, ezért most fázós felnőttként két plusz réteget vettem fel, amit aztán nem győztem lehámozni magamról, olyan finom meleg volt. 

És akkor elkezdődött a műsor és én pillanatok alatt megfeledkeztem a külvilágról és újra kisgyerek lettem. Nem túloztam, amikor azt írtam, hogy tátott szájjal ültem a nézőtéren. Elakadt a szavam a produkciók láttán. Néha a fizika törvényeinek is teljesen ellentmond, amire ezek a művészek képesek. Pörögnek-forognak a magasban, a fejükön, egymáson és egymással. Micsoda bátorság, micsoda bizalom, elhivatottság és mennyi kitartás kell ezekhez a produkciókhoz. Az életüket teszik rá erre a hivatásra, elképesztő dolgokra képesek és milyen kevesen ismerik őket. Vajon kik ők, mi hajtja őket nap mint nap, hogyan választja valaki pont a hajlógást, hogy jön rá valaki arra, hogy tud hasbeszélni - rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de egy válaszban biztos vagyok: tényleg csodát tesznek, pár órára elfeledtetik, hogy mi van a cirkusz épületén kívül és elvisznek egy olyan világba, ahova szeretnék még újra és újra belépni. 

(Andi)