Bevallom, magamtól ritkán választok könnyed vígjátékot, amikor színházjegyet veszek vagy moziba megyek. Jobban szeretem az elgondolkodtató filmeket és előadásokat, amik megdolgoztatják a lelkem. Emiatt különösen örültem, amikor a Facebookon nyertem két jegyet a Belvárosi Színházba, mert kicsit kimozdított a komfort zónámból és abban is biztos voltam, hogy itt minőségi szórakozásban lesz részem. Ezúton is újra köszönöm a jegyeket!

A történet szerint egy világhírű pszichiáter előszobájában találkozik egy csapat ismeretlen ember. Mindegyiküknek van valami „tok-tokja", ami miatt a rendelésre érkezett. egyikük például tisztaságmániás, míg egy másik kényszeresen mindig mindent számol. Úgy alakul, hogy várakozniuk kell, így a kezdeti ellenállást legyőzve, szépen lassan elkezdik megismerni egymást.

 A vígjáték továbbra sem lesz a kedvenc műfajom. Valószínűleg furán vagyok bekötve, de nagyon ritkán tudok azon nevetni, hogy valakivel galibák történnek vagy csúnyán beszél. Ez az előadás viszont mégis tetszett, mégpedig a színészek miatt. Azon gondolkodtam végig, hogy mennyire nehéz lehet ezeket a szerepeket úgy eljátszani, hogy vicces legyen, hasson a színpadon, érjen el az utolsó sorokig is, de közben emberséges és emberi maradjon. Egytől egyik megtalálták azt a nagyon kényes egyensúlyt, ahol a humor nem az emberi gyengeségek kigúnyolásából fakad.

Biztos vagyok benne, hogy a nézőtéren ülő több száz ember nem csak felhőtlenül szórakozott, de magával vitte azt is, hogy mennyire sokat ad az egymásra figyelés és a nyitottság, hiszen mindannyiunknak megvannak a magunk "tok-tokjai", amikkel meg kell küzdenünk.

Az előadás szereplői: Schruff Milán, Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, László Lili, Járó Zsuzsa, Rohonyi Barnabás, Cseh Judit. A rendező Paczolay Béla.

(Andi)

a fotó forrása a színház honlapja, nem találtam fotós infót

A Budapesti Rendőr-főkapitányságra 2021. február 1-jén érkezett bejelentés egy II. kerületi halálesetről. A hírek szerint egy nő a lakásukban megölte élettársát, majd öngyilkosságot kísérelt meg. A férfi a helyszínen belehalt sérüléseibe, a 39 éves nőt kórházba szállították.

Tudom, messziről indítok, és ennek a hírnek látszólag semmi köze az előadáshoz, mégis folyamatosan eszembe jutott közben. A férfi jó barátom volt, az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. A nő már korábban is többször bántalmazta, végül pedig azért oltotta ki az életét, mert nem tudta elfogadni, hogy párja elköltözött tőle. Mégis, amikor a "Kapás utcai baltás gyilkosság" híre megjelent, a kommentelők többsége azonnal arra következtetett: biztos önvédelem volt, biztosan megérdemelte, hiszen csak egy férfi lehet bántalmazó...

Számomra erről szólt ez az előadás: mennyire szubjektív minden, és mennyire meghatározzák ítéleteinket a berögzült hiedelmeink, sémáink és személyes tapasztalataink.

A történet Katharina Schlüter tévés műsorvezető (Ónodi Eszter) és Christian Thiede vezérigazgató (Fekete Ernő) éveken át tartó viszonyát tárja elénk egy tárgyalóteremben, miután a nő szakításukat követően nemi erőszak vádjával feljelenti a férfit.

Csak ők ketten voltak jelen azon az éjszakán. A tanúk kizárólag a nemi erőszak elméletéről, az érintettek kapcsolatáról, múltjáról és személyiségéről tudnak nyilatkozni. A két ügyvéd - Biegler, a sértett jogi képviselője (Kocsis Gergely) és Breslau, a vádlott védője (Pálmai Anna) - nagyrészt érzésekre, szimpátiára és pszichológiai elméletekre tud hagyatkozni. A különböző nézőpontok és az apránként előkerülő információmorzsák folyamatosan árnyalják a képet - éreztem magamon is, ahogy néha percenként változik a véleményem.

A szünetben kiderült, hogy mi hárman sem értünk egyet: három generáció három teljesen különböző megközelítéssel nézte ugyanazt az előadást. Ugyanezt éltem át az Isten című Örkény színházi előadás után is – nem véletlen, hiszen mindkét darabot Ferdinand von Schirach írta. Azt hiszem, pont ezt szeretem a színházban: amikor új nézőpontokat kapunk, és arra ösztönöz, hogy megkérdőjelezzük még azt is, amit addig biztosnak gondoltunk.

Nem tudom, hogy a nézőtéren ülve is ugyanígy hatott volna-e rám az előadás. A színpadon (baloldalon, a színpad szélén az első sorban ültünk) olyan volt, mintha magunk is részesei lennénk a tárgyalásnak. A díszlet, a bírósági tárgyalóterem kialakítása tökéletesen idézte meg egy valódi tárgyalás sterilitását. Közelről jól látszott, hogy minden apró részletet gondosan megterveztek: az iratok, a laptopok képernyői, még a bírónő asztalán lévő "rendetlen rend" is teljesen életszerű volt.

A színpadon elhelyezett kamerák közelképeket közvetítenek a kivetítőkre és a színpad mögé, így minden apró arcrezdülés és a tökéletlenségek is láthatóvá válnak. Bár ezen a ponton Fekete Ernőről kellene beszélnem, aki az előadás alatt szinte kizárólag az arcával kommunikál - ami kétségtelenül különleges színészi teljesítmény -, engem mégis jobban megragadott valami más. Az, ahogy a színésznőket ilyen közelről mutatják. Mennyire elszoktunk már a filter nélküli valóságtól, és itt tényleg minden ránc, minden bőrhiba felnagyítva látszik. Mennyire esendővé tud válni egy nő, és mennyire sokat mond – rólam és a világunkról egyaránt -, hogy most is a nők öregedésével vagyok elfoglalva és a férfiakéról szót sem ejtek. De valahogy ez is tökéletesen illeszkedik az előadás egészéhez.

Udvaros Dorottya a bírónő szerepében sok év után tért vissza a Katona színpadára. Bevallom, elfogult vagyok vele kapcsolatban, hiszen ő a kedvenc színésznőm. Az óriási kivetítőn is gyönyörű, és még akkor sem tudok rá haragudni, amikor olyan pillanatokban is felragyog, amikor nem kellene. Őszintén remélem, hogy hamarosan olyan szerepet is kap, ahol nincs szüksége ilyen "kicsillogásra".

Az előadás további szereplői Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Jordán Adél, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Elek Ferenc, és Wettstein Márk. Rendező: Székely Kriszta

Végül pedig egy praktikus tanács a színpadon ülőknek: érdemes melegen öltözni, mert odafent határozottan hidegebb van, mint a nézőtéren és hidegnek éreztem a széket is. A szünetben a derekamra tekertem a sálam és így máris sokkal komfortosabb volt és láttam, hogy mások is felvitték a kabátjukat. És érdemes néha oldalra pillantani és megtapasztalni, hogy mit látnak a színészek előadás közben a közönségből – meglepően sokat – és átélni, hogy milyen fentről a tapsvihar, és az, amikor valaki az első sorban folyamatosan fuldokolva köhög (őszintén szólva nem bírom megérteni, hogy a Covid után hogy képes valaki még mindig betegen közösségbe menni).

(Andi)

fotók forrása: Katona József Színház Facebook oldala, fotósról nem találtam információt

Ritkán ismétlek előadást mostanában, de az unokatestvérem látta a Network című filmet és azt mondta, szívesen megnézné színpadon is, hát ez lett a karácsonyi ajándéka. 2022 szeptembere után most januárban újra megnéztem a Centrál Színházban. Igazából az alap sztori maradt meg bennem, meg, hogy hatásos volt, kíváncsi voltam, hogyan hat most rám… és a huszon évvel fiatalabb unokatesómra.

A színpadkép már az előadás kezdése előtt is látványos, közben nemkülönben. Ügyes megoldásokkal jelzik a különböző tereket, a monitorok is sok mindent megoldanak. A lift az egyik kedvencem.

A darab annyi idős, mint én, és még mindig érvényes, ha ki is bővült azóta a média paletta. Aki nem tudná, Alföldi Róbert alakítja az öngyilkosságát élő adásban bejelentő, televíziós hírolvasó Howard Beale-t, az ő kicsit – vagy nagyon – eltúlzott mimikája, gesztusai, hanghordozása miatt gyakran csattan fel a nevetés, mondhatnánk, igazán vicces darab. Az is, igen, de pont az a fajta, ami közben folyamatosan reflektálsz fejben a mondandóra, nagy ráismerések közt bólogatsz vagy épp elégedetlenkedsz. Esetleg káromkodsz.

Egészen őszintén, én jobban szeretem Alföldit rendezőnek, mint színésznek, mert a Popper Péter által a Színes pokolban említett két színész típusból én a másikat – aki belebújik a szerepbe és eltűnik benne – jobban kedvelem, mint aki mindig magát adja, bár ennek is megvan a varázsa. Most viszont volt pár jelenet – főleg, amikor már a Howard Beale Showt néztük –, amikor úgy éreztem, túllépett önmagán, és tudott úgy hatni a nézőkre, vagy legalábbis rám, hogy valóban megfogott a mondanivalójával.

A tömegmédia akkor, amikor a darab először színpadra került, még csupán a televíziót jelentette, és annak a nézőkre gyakorolt hatása már akkor beláthatatlan (vagy épp belátható?) volt a gazdasági és politikai befolyásolás és propaganda gépezetében. Elgondolkoztam, hogy most, az internet világában lenne-e olyan hatása egyetlen embernek, mint itt a darab főhősének? Egészen más, de mégis valahogy ugyanaz ez a mi online világunk, valószínűleg ezért is működik még mindig ilyen jól a darab.

No meg azért, mert remek színészek töltik meg élettel a szereplőket. A Maxet játszó László Zsolt óriási kedvencem – ő az átváltozó művészek egyik legnagyobbja –, már minimum két Kossuth díjának kellene lenni, szégyen, hogy egy sincs. A kapuzárási pánikos tévés vezető inkább untermann szerep, de ebben is csodálatos. Főleg Pálfi Katával párban, aki a feleségét alakítja. Az övé még kisebb szerep, de abban a kb. 3 percben, ami „nagymonológként” neki jut, igazán megrendítő.

Szeretem, hogy Fehér Tibor nem csak szépfiú tud lenni – követem a pályáját a Nemzeti óta – hanem tenyérbe mászóan idegesítő, törtető üzletember is. Ódor Kristófot is igen kedvelem, egy 2017-es Textúrán figyeltem fel rá, kicsi, de szó szerint „kiragyogó” szerep az övé. Azt csak gyanítom, hogy a színpadon ténykedő műszaki emberek valójában a színházi műszakból kerülnek ki, mindenesetre remekül belesimulnak a történetbe.

Elgondolkodtató és szórakoztató darab egyszerre, még elcsíphető néha egy-egy jegy, érdemes megpróbálni. Huszonéves fiúnak és kicsit régebb óta fiatal nőnek egyaránt tetszett. 

(Livi)

Fotók: Horváth Judit és Tomhauser Tamás, Centrál Színház honlapja

Mindig szerettem a cirkuszt. Gyerekkoromban A földkerekség legnagyobb showja és a Cirkuszvilág című filmek nagy hatással voltak rám. Ráadásul anyukám esténként az általa kitalált mesesorozattal, a cirkuszos kislány történetével szórakoztatott, szóval, amikor jött a lehetőség, hogy egy ismerősöm helyett elmehetünk megnézni a Karácsonyi Csodashowt, azonnal szóltam Andinak, aki némi hezitálás után csatlakozott.

Jó pár éve nem voltam már a Fővárosi Nagycirkuszban, utoljára cirkuszi előadást a Richter Flórián cirkuszban láttam talán két éve. Számomra a cirkusz egyrészt igazi varázsvilág, másfelől egy különös, családias, de zárt társadalom. Egyszer talán majd mesélek erről. De térjünk a tárgyra.

A műsor lenyűgöző volt! A porondülés kellős közepéről remekül láthattunk mindent. A hagyományos cirkusz megújulóban van, de az akrobatikus, és a gravitációt szinte legyőző ügyességi számok még mindig a show fő elemei. A soknemzetiségű előadók között mindig számos, egészen elképesztő kínai csoportot találunk, most egy csupa ici-pici hölgyből álló, egyensúlyozó csapat és a Kung Fu boys nevű formáció feszegette az emberi test fizikai határait, de hitetlenül figyeltük a magyar lányok hajlógó – igen, csupán a hajuknál fogva lógnak a levegőben – mutatványait is.

Szintén elképesztőek voltak a trapéz és gurtni számok, az izgalmak közötti könnyítésül pedig gyorsöltözőkön ámuldoztunk és kutyusoknak drukkoltunk. Bohócok ezúttal – Andi örömére – nem voltak a programban. Azzal, hogy állandóan énekelnek a műsorban, nemigen tudok mit kezdeni, sokkal szívesebben hallgatom a cirkusz zenekarát. A fények, vetítések ügyesen, ötletesen megkomponálva hozták létre a produkciókat kísérő látványvilágot, sokat hozzáadva az élményhez. A tánckar eléggé szokatlan cirkuszi elem, de mivel – majd megismertek minket – óriási tánc-, főként balett rajongók vagyunk mindketten, ezzel hamar meg tudtam barátkozni, sőt, gyorsan választottam kedvencet is.

A cirkuszt, mint műfajt, korosztálytól függetlenül mindenkinek tudom ajánlani, akit lenyűgöz az emberi teljesítőképesség, a sport és a művészet összefonódása, aki szeretne pár órára kikapcsolni, kizökkenni a mókuskerékből, és rácsodálkozni erre a varázsvilágra.

(Livi)

Fotók: saját

Ezt az ajánlót  eredetileg egy másik platformra írtam még covid lezárások alatt, a Vágy villamosa c. balett online közvetítése előtt. Mivel most májusban pár alkalommal újra látható lesz ez a fantasztikus előadás, és ezúttal élőben, kicsit aktualizáltam a szöveget, de az eredeti célt nem változtattam meg: szeressük meg minél többen a balettet!

A Vágy villamosát a Magyar Nemzeti Balett előadásában - az online közvetítést nem számítva - már nagyjából hétszer láttam, úgyhogy azt hiszem kimondhatjuk, hogy nekem ez az előadás bizony tetszik. Mindig tud újat adni, mindig lenyűgöz a táncosok teljesítménye és (legyünk őszinték) teste, mindig megérint a történet és újabb és újabb érzéseket fedezek fel magamban általa. Már pusztán a zene hallatán vagy az előadás egyik képkockájának a látványától képes vagyok elsírni magam. Természetesen most még idáig nem kell eljutni (persze lehet, hogy ide soha nem is kell, ezt mindenkinek a saját megítélésére bízom). 

Miért vagyok benne biztos, hogy ez még a legkezdőbb, balettnek zsigerileg ellenálló nézőnek is tetszeni fog?

- Ez nem a klasszikus, spicc cipős, tütüs előadás kicsit bugyuta történettel és sok töltelék tánccal, amit még a legelvetemültebb rajongó is un néha (csak soha nem fogja bevallani) hanem egy színházi előadás amelyben szavak helyett mozdulatok segítségével ismerjük meg a történetet.

- Szavak nélkül pedig azt tapasztalom, hogy máshogy, máshol hatnak a látottak, a szívemnek egy másik részét találja el, és mélyebb, szavakkal megfogalmazhatatlan érzéseket vált ki. Egész más katarzist okoz, mint egy prózai mű.

- Tennessee Williams története ismert, ha máshonnan nem, a filmből, de higgyétek el, elfelejtitek Marlon Brandot az előadás végére (a jelenlegi szereposztásnál ezt még nem tudom biztosan ígérni, de az online közvetítés főszereplője a fotón is látható Majoros Balázs volt, aki a plátói balettos szerelmem és kedvenc táncosom)

- Soha nem láttam sem szeretkezést, sem megerőszakolást ez előtt táncelőadásban. Míg az előbbi az egyik leggyönyörűbb, amit valaha színpadon láttam, utóbbi annyira fájdalmas, hogy minden alkalommal a bőrömön érzem a kellemetlen érintéseket.

- Ehhez az elképesztő erejű hatáshoz Dés László zenéje is nagyban hozzájárul, nem is értem, hogy miért nem kapott nagyobb publicitást miatta. A zene tökéletesen kiegészíti a mozdulatokat, helyettesíti a szavakat és facsarja a szívet. És magyar a koreográfia is, Venekei Marianna nevét mindenképp szeretném leírni, mert imádom, amiért ezt megalkotta nekem. (Ezt egyszer a semmiből előugorva meg is mondtam neki, úgy nagyjából ötször egymás után, remélem már túltette magát a sokkon.)

- És végül, mert tudom, hogy van aki ettől fél: a férfi táncosok nadrágban vannak, nyugi, nem látszik át semmi nyugalmat megzavaró dolog.

Egyetlen óvatos figyelmeztetés: pasikat óvatosan vigyetek magatokkal. Saját tapasztalat, hogy még a leglelkesebb, színházedzett férfi se bírja tovább egy idő után. Legyen ez inkább egy barátnős színházi élmény vagy inkább tartsd meg magadnak, és élvezd ki, hogy most elkezdődik az életedben valami új.

(Andi)

fotó: opera.hu

Óvodás koromban voltam utoljára cirkuszban. Fáztam, büdös volt és egy kicsit untam is, de ide mindig Apuval mentünk, ezért örömmel voltam ott - egészen addig, amíg egyszer egy bohóc felém intett egy nagy műanyag kalapáccsal. Valószínűleg ez igazából egy vicces jelenet volt, mert utána még rám is mosolygott, de én ettől csak még jobban megrémültem. Soha többet nem akartam cirkuszba menni. 

Amikor Lívi megkérdezte, hogy vele tartok-e a Karácsonyi Csodashowra, nem meglepő módon, az volt az első kérdésem, hogy lesznek-e bohócok - nincsenek, ezért igent mondtam. A kíváncsiság hajtott, mert nekem ez a világ eddig teljesen kimaradt, de úgy voltam vele, hogy maximum eljövök, ha nagyon nem tetszik. Ehhez képest teljesen elvarázsolva, tátott szájjal néztem végig az előadást, de ennyire még ne menjünk előre.

Még el sem kezdődött az előadás, én már teljesen ledöbbentem: a Fővárosi Nagycirkusz nem nagy. Persze nem is kicsi, de gyerekként nekem óriásinak tűnt és ezért azt vártam, hogy kb. akkora lesz, mint az Aréna. Ráadásul úgy emlékeztem, hogy annak idején kabátban is fáztam, ezért most fázós felnőttként két plusz réteget vettem fel, amit aztán nem győztem lehámozni magamról, olyan finom meleg volt. 

És akkor elkezdődött a műsor és én pillanatok alatt megfeledkeztem a külvilágról és újra kisgyerek lettem. Nem túloztam, amikor azt írtam, hogy tátott szájjal ültem a nézőtéren. Elakadt a szavam a produkciók láttán. Néha a fizika törvényeinek is teljesen ellentmond, amire ezek a művészek képesek. Pörögnek-forognak a magasban, a fejükön, egymáson és egymással. Micsoda bátorság, micsoda bizalom, elhivatottság és mennyi kitartás kell ezekhez a produkciókhoz. Az életüket teszik rá erre a hivatásra, elképesztő dolgokra képesek és milyen kevesen ismerik őket. Vajon kik ők, mi hajtja őket nap mint nap, hogyan választja valaki pont a hajlógást, hogy jön rá valaki arra, hogy tud hasbeszélni - rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de egy válaszban biztos vagyok: tényleg csodát tesznek, pár órára elfeledtetik, hogy mi van a cirkusz épületén kívül és elvisznek egy olyan világba, ahova szeretnék még újra és újra belépni. 

(Andi)